Kultúrharc a múlt ellen

Kultúrharc a múlt ellen

A nyugati világ jelentős részét elárasztó kulturális konfliktusok azzal fenyegetnek, hogy leválasztják ezeket a társadalmakat a múltjukról. Az identitásról, a faji, a nemi kérdésekről és a családi életről zajló viták egymást erősítik, össze is fonódnak, s egyesített energiájuk egyetlen közös célpontra, a nyugati társadalmak múltjára irányul. Ennek az igyekezetnek édeskevés köze van ahhoz a tiszteletreméltó törekvéshez, hogy az ember tanuljon a múltból.  Jelennek igyekszik tekinteni a múltat, és úgy ítélkezik történelmi személyiségek és intézmények felett, mintha kortársaink lennének. A kultúrharcosok ennek révén próbálják kifejezésre juttatni, hogy erkölcsileg magasabb szinten állnak, mint felháborodásuk századokkal ezelőtt élt célpontjai. Ez a keresztes háború paradox módon úgy akarja leválasztani a jelent a múltról, hogy e célból lebontja a kettő közötti határvonalat.

Nem mellékes tényező, hogy a múlt elleni kultúrharc nem merül ki régi emlékművek és szobrok megrongálásában. A nyugati hatalmak gonosz tetteit és Jeffersont, Gladstone-t vagy Churchillt, valamint más történelmi személyiségeket elítélő tüntetéssorozat valójában csupán a Nyugatot elárasztó kulturális elbizonytalanodás legtapinthatóbb és legszembeszökőbb tünete.

A múlt ellen vívott háború legfontosabb vonása az, hogy a kulturális intézmények és vezetőik cinkosságot vállalnak azokkal, akik a társadalmat el akarják idegeníteni hagyományaitól és történelmétől. Nem csak az egyetemeken tapasztalni, hogy a nemzeti történelem olyasvalaminek számít, ami miatt szégyenkezni illenék. A kulturális elit igen jelentős része magáévá tette azt a felfogást, hogy a jelenkor kulturális intézményei felelősséget viselnek az elődök bűneiért. Forgatókönyvük szerint a Nyugat történelmét az erőszak és a kapzsiság határozza meg. Nem léteznek „régi szép idők”, amelyekből erkölcsi erőt meríthetnénk, s ahová visszavágyhatnánk. A ma uralkodó irányzat nemhogy nosztalgiát nem táplál a múlt iránt, hanem „régi csúf időknek” minősíti a múltat, amellyel kapcsolatban csakis a bűntudat, a szégyen és az öngyűlölet érzése jogosult. A történelemnek ez a roncsoló szemlélete bocsánatkérő rituálékért kiált. E mozgalom egyik legjelentősebb tette éppen az, hogy a múlt eseményei iránti lelkifurdalást rituális formába öntötte. Az Egyesült Királyságban nem kisebb személyiség, mint maga a canterburyi érsek mutatott példát arra, miként kell bűntudatban fetrengve elítélni a múltat. Justin Welby püspök ugyanis bejelentette, hogy „igen gondos felülvizsgálatnak” vetik alá a legnagyobb templomok szobrait, hogy eldönthessék, vajon egyáltalán „helyük van-e ott”.¹ Mint kifejtette, még a Canterbury Székesegyház és a Westminsteri Apátság sem kerülheti el, hogy egyes szobrokat eltávolítsanak templomteréből.

Welby az egyházi kettős beszéd nyelvén igyekezett igazolni, miért kell kitörölni bizonyos részleteket az egyház történelméből. Megbocsátásnak – fejtegette – csak akkor van helye, „ha változtatunk magatartásunkon, azt mondjuk, ez meg az akkor történt, tanulunk belőle, és a jövőben mások leszünk”.² Nem csekély éleslátásra és nyelvi képzettségre van szükségünk, ha meg akarjuk érteni, milyen összefüggést lát Welby a templomi történelmi emlékművek eltávolítása, illetve az őszinte magunkba szállás és bűnbánat gesztusa között.

Amikor egy olyan intézmény, mint az Anglikán Egyház, amelynek az a küldetése, hogy ápolja Anglia hagyományait, egyszer csak azt tekinti hivatásának, hogy kétségbe vonja az örökséget, amelyet megóvni volna hivatott, akkor nem sok kétség marad afelől, hogy a kultúrharcot nem csupán azok a tüntetők vívják, akik rendőrök sértegetésében élik ki indulataikat. Ha már az Anglikán Egyház is ekkora lelkesedéssel adta fejét a múlt eltörlésére, miért is kellene meglepődnünk azon, hogy e keresztesháborúhoz világi kulturális intézmények is csatlakoztak?

Sok kulturális intézmény és múzeum kurátorai szegődtek egy olyan értelmezés szószólóiul, amely negatív értelmet társít mindahhoz, ami nyugati, kivált ami a múltat illeti. Tavaly nyáron a londoni Victoria and Albert Museum ebben a szellemben helyezett el táblákat a brit humort bemutató kiállítás bejáratánál a következő felirattal: „Ez a kiállítás a múlt kellemetlen igazságaival néz szembe”. E mondat azt jelenti, hogy a kiállítás nem bemutatja a régi tárgyakat, hanem szembenéz velünk, mintha maiak lennének.

A londoni National Gallery Paul Gauguin-kiállításának látogatóit szintén veszedelemre figyelmeztető tábla fogadta: „Gauguin (Nyugat-Polinéziában) arra használta ki kivételezett nyugati mivoltát, hogy minél nagyobbat merítsen a rendelkezésére álló szexuális szabadságból”.³ Az eltörlés ethoszának imperatívuszának szellemében a fülhallgatós tárlatvezető készülék feltette a sokatmondó kérdést: „Itt van-e az ideje, hogy többé ne is nézzük meg Gauguin képeit?” A kérdés önmagában is arra utal, hogy nem pusztán az emlékművek és a szobrok felülvizsgálandók, hanem a műtárgyak is, már ha feltételezhető róluk, hogy nyugati kultúrával szennyeződtek be. A legutóbbi események pedig felvillantottak egy lehetséges választ a kérdésre: Gauguin képeit egyszerűen el is lehet távolítani a kiállítóteremből. Ha pedig Gauguin problematikus festő, akkor mi sem természetesebb, mint hogy a nyugati művészet története ugyancsak a múlt ellen vívott kereszteshadjárat ígéretes színterévé válhat. A közeledő vihart orrontva a Yale Egyetem nyomban cselekvésre is szánta el magát. A Yale Daily News januárban az alábbiakat jelentette:

„A Bevezetés a művészettörténetbe: a reneszánsztól napjainkig" című, több évtizede a tanrendben szereplő tantárgy, amelyet Vincent Scully és más híres professzorok oktatták, valaha a Yale alapvető kurzusának számított. /Törlése/ a legutóbbi reagálásunk volt arra, hogy a diákok körében rossz érzést keltett egyfajta idealizált nyugati ’kánon’, amely túlnyomórészt fehér bőrű, heteroszexuális európai és férfi művészek terméke volt.”⁴

A ma uralkodó légkörben a nyugati „kánonról” persze sok minden elmondható, de az nem, hogy idealizált volna. Ellenkezőleg, betegesnek számít, mégpedig olyannyira, hogy a bölcsészkarok ügyintézői nagyítóval keresik az alkotókat, akikkel betölthetnék az eltávolított nyugati művészek és szerzők után maradó űrt. A kulturális intézmények a lelküket is kiteszik, hogy kimutassák, mennyire elhatárolják magukat mindentől, ami akár csak távolról is összefüggésbe hozható Európa történelmi örökségével.

Fontos felismerni a múlt elleni kultúrharc mögött meghúzódó nem egyszerűen nyugatellenes, hanem egyúttal jellegzetesen civilizációellenes törekvést. Újabban már a matematika, a filozófia és a klasszikus zene is támadások célpontja lehet, azon az alapon, hogy valamennyi túlságosan nyugati és fehér. A nyelv pedig mindig is a kultúrharc fontos terepe lévén, ugyancsak heves konfliktusok színtere.



J.E.B. Stuart összefirkált szobra Richmondban (Fotó: Wikipedia)
Maga a hagyományos nyelvtan is állítólag a fehér előjogokat tükrözi. Rebecca Walkowitz, a Rutgers Egyetem Angol Tanszékének vezetője ezért hát nagy bölcsességében a „kritikai nyelvtant” is beillesztette intézményének „pedagógiai tervébe”. A kritikai nyelvtan pedig nem egyebet jelent, mint hogy a nyelvtan szabályait nem kell komolyan venni. Mint a tanszékvezető asszony kifejti, e „megközelítés kihívást intéz a jól ismert dogma ellen, miszerint az írás szabályozása csak a nyelvtan- és mondatszintű kérdésekre korlátozódjék. Ily módon lehet ugyanis elkerülni, hogy a többnyelvű, nem szabványos, ’akadémiai’ angol környezetből érkező diákok hátrányos helyzetbe kerüljenek.”⁵

Walkowitz mindehhez hozzáfűzi, hogy megközelítése „kritikai tudatosságra ösztönzi a diákokat a mikroszintű kérdések ügyében rendelkezésükre álló számos lehetőséggel kapcsolatban, és felvértezi őket az ’írott’ hangsúlyokra épülő előítéletekkel szemben.”  Egyszerűbben szólva a Rutgers Angol Tanszéke úgy gondolta, elhatárolja magát a hagyományos nyelvtan szabályaitól, és a műveletlenséget részesíti előnyben.

Mint ez a példa is mutatja, a múlt elleni kultúrharc korántsem csupán egykori rabszolgatartók szobrai ellen irányul, hanem az egész emberiség civilizációs vívmányait veszi célba. Ha egyszer a művészet, a filozófia és a nyelvtan is könnyedén elvethető, akkor elég világos, hogy sokkal több forog kockán, mint hogy talapzatán marad-e a hajdani déli lázadók egy-egy tábornokának szobra.

A múlt elleni háború négy szakasza

Ha tisztában akarunk lenni a dolgok mai állásával, végig kell mennünk azokon a fejlődési szakaszokon, amelyek eltávolították a Nyugat társadalmát történelmi örökségétől, és egyre élesebben szembefordították önnön múltjával. A modern társadalmak megszokott tulajdonsága, hogy olykor eltávolodnak történelmi hagyományaiktól, ámde e hajlamuk csak a legutóbbi években öltött tudatos ideológiai és politikai jelleget.

Az első szakasz: a múlt elveszti jelentőségét

Kezdetben a múlt elvetésének törekvése ahhoz a derűlátó és modernista szemlélethez kötődött, amely úgy tartotta, hogy a múltnak immár nincs jelentősége. A múlt tekintélye 19. a századig aránylag érintetlen maradt. Akkor azonban sok liberális gondolkodó egydimenziós szellemben tekintett a jövőre. Ahogy Dorothy Ross Az amerikai társadalomtudomány eredete című tanulmányában kifejtette, e szemlélet kedvezőtlen következményeképp megrendült „a történelmi tudat”.⁶ A liberális és utilitarista gondolkodók, így James Mill – olvassuk Rossnál – „a történelmi hagyományt a konzervatívok múlt iránti elkötelezettségével azonosították”. Akárcsak Jeremy Bentham angol filozófus – fejtegette Ross –, „ők is abban hittek, hogy a modern társadalomnak nincs mit tanulnia a múltból, és közvetlenül az emberi természet egyetemes elveire kell hagyatkozniok. ... Azok számára, akik a haladás történelmi útját kívánják megérteni, az egész múlt egyetlen szakaszba sűríthető, amelyet a haladás maga mögött hagy.”⁷

Ebben az első szakaszban a múlttól való eltávolodás nem jelentette szükségszerűen a múlt megvetését. Sok neves liberális, köztük John Stewart Mill hosszasan értekezett az emberi civilizáció vívmányairól, és tisztában voltak azzal, hogy maguk is ennek az örökségnek haszonélvezői.

Második szakasz: a múlt, mint a haladás akadálya

A 19. század végén fordulat ment végbe: a múlt nem számított többé fontosnak, hanem egyenesen a további fejlődés akadályává minősült. Ezt a felfogást az amerikai progresszív mozgalom értelmiségi képviselői hangoztatták a legkövetkezetesebben. Nézeteikben a múltat teljes egészében elvető szellemiség tükröződött. Mint Edwin R. A. Seligman közgazdász 1903-ban hangoztatta, „a jövő amerikai embere csak nagyon kevés dologban emlékeztet majd a múlt amerikai emberére.”⁸

A múltban a haladás akadályát látó szemlélet új lendületet kapott az első világháború után. Az iszonyatos tragédiát széles körben a múlt erkölcsiségében gyökerező eszmék és értékek következményének tekintették. A progresszív gondolkodók azt fejtegették, hogy a régi gondolkodásmód képviselte akadályokat mindenképp le kell győzni, és ennek érdekében új értékek és magatartásformák elsajátítására kell nevelni a fiatalokat. Ez a felfogás az 1920-as évekre nagy népszerűségre tett szert, s a társadalom széles rétegei tekintették szüleik és nagyszüleik értékeit és szokásait immár nem csupán idejétmúltnak, hanem egyúttal akadálynak is a tudomány és a technika jóvoltából megnyíló lehetőségek megvalósításának útjában.

Az idő tájt Edmund Husserl német filozófus arról írt, mennyire „korunk bűvkörébe” kerültek a Nyugat társadalmai. Attól tartott, a társadalmat eluraló jelenidejűség szelleme „kulturális összeomláshoz, szellemi kimerüléshez és széthulláshoz” vezet.⁹

A második világháború után aztán még nagyobb lendületet kapott az a felfogás, amely a múlt életformáit a haladás akadályának tekintette. Az újabb iszonyatos világégést ismét csak a múltbeli magatartásformák számlájára írták. Hathatósan képviselte ezt a szellemiséget Brock Chisholm kanadai pszichiáter, a WHO első igazgatója. Azt hirdette ugyanis, hogy az emberiség fennmaradása elképzelhetetlen a múlt akadályainak eltávolítása nélkül. Így figyelmeztette az emberiséget: „Az élet legfontosabb kérdéseinek szempontjából egyértelmű, hogy az emberi nem nagy tömegeinek, sőt, csaknem egészének elméje nem nyitott teljes mértékben annak megítélésére, mennyire igazak, illetve hamisak a régi eszmék, sem annak felismerésére, milyen előnyöket kecsegtetnek az új eszmék.”¹⁰

Chisholm, akárcsak a második világháború után létrejövő nemzetközi szervezetek élére kerülő kollégáinak java része, globális szervezeteik egyik nagy erényét látta abban, hogy eltakarítják majd az útból „az igazságnak meg nem felelő régi eszméket”.

A harmadik szakasz: a múlt, mint alapvetően romboló tényező

A két világháború közötti korszakban Ferdinand Tönnies német szociológus kimutatta, hogy a modernista technokrata intézmények hajlamosak „alig leplezett gyűlölettel és megvetéssel” tekinteni a közösségi élet szokásaira és hagyományaira. 1972-ben ezt a nézetet tette magáévá C. J. Friedrich amerikai tudós, aki a témáról írt lebilincselő értekezésében megjegyezte hogy „a 20. században a hagyomány pejoratív értelmű kifejezés lett”. A második világháború vége után, kiváltképpen pedig az 1960-as évek óta ez az intoleráns, becsmérlő hagyományellenes felfogás egyre inkább azok ellen irányult, akik nem voltak hajlandók haladni a korral, és áttérni a poszt-tradicionális identitásra. Ez utóbbi képviselői elkötelezetten elhatárolták magukat a múlttól, és szakítottak azokkal a kötelékekkel, amelyek a társadalmat történelmi hagyományaihoz kapcsolták. Az 1960-as évektől kezdve, a múltat egyre gyakrabban már nem csupán a hagyomány útjában álló akadálynak festették le, hanem olyan tényezőnek, amely romboló hatást gyakorol a jelenre.

Ettől kezdve ellenzői gyakran átoknak minősítették a történelmi folytonosságot. A Nyugat társadalmának sok intézménye kulturális imperatívusznak tekinti a múlttal való szakítást. Még a történelemtanítást is ez a szellemiség hatja át: gyakran megesik, hogy mindent, ami a második világháború előtt történt, „a régi csúf idők” kategóriájába sorolnak. Ebből a nézőpontból szemlélve 1945 a nulladik év, és minden, ami korábban történt, kétkedéssel és rosszindulattal szemlélendő.

A nulladik év előtti történésekkel kapcsolatos mélyen gyökerező bizalmatlanság odáig terjed, hogy a szülőket arra figyelmeztetik, óvakodjanak a korábbi korokban bevett nevelési szokásoktól. Úgynevezett gyermeknevelési szakemberek ehelyett azt tanácsolják az apáknak és az anyáknak, hogy a hozzájuk hasonló hivatásos szakértőkre hallgassanak. A nyugati társadalmakban a múlt ellen vívott néma keresztesháború nem csekély energiaráfodítással igyekszik változtatni azon, ahogy a felnőttek szocializálják a gyermekeket. A nagyszülők nézeteit és tanácsait gyakran kézlegyintéssel intézik el, mint amelyek alighanem csakis káros hatással lehetnek a gyermek fejlődésére. Az ilyen magatartásformák intézményesülése folytán a gyermekeket nem nagyszüleik értékeihez szocializálják, a még korábbi felmenők értékeiről már nem is szólva. Ennek megfelelően az iskolákban a történelemtanítás sokkal inkább törekszik az adott nemzet múltjában fellelhető negatívumok, semmint a történelmi vívmányok ismertetésére.

Negyedik szakasz: a múlt, mint egyértelmű és jelenlévő veszedelem

A legutóbbi időkben olyannyira teret nyert a szokás, hogy a történelmet afféle beteges múltnak ábrázolják, hogy a nyugati társadalmak közoktatásában és kulturális életében ez a fajta szemlélet immár magától értetődővé vált. A múlt megtagadásának szelleme a történelem iránti gyűlöletből egyfajta kulturális erőforrássá változott, fegyverré a magukat a történelem áldozatainak beállító mozgalmak kezében. Így aztán a múlt iránti ellenséges érzelmek már-már ideológiai jellegét öltöttek. A múltat gyakran teszik felelőssé az emberek mai problémáiért. Más szóval a romboló múlt eszméje idézte elő a mai helyzetet, amelyben a jelen harcait a múlt prizmáján keresztül szemlélik és vívják meg.

Korunkban a történelem aktuálpolitikai kérdéssé vált. Ezért állíthatják a mai tüntetők réges-régi szobrokról, hogy szellemi egészségüket veszélyeztetik. Ebben az erkölcsi útvesztésben az a megragadó, hogy a mozgalom nem egyszerűen bizonyos szobrokat tekint célpontjának, hanem minden régi emlékművet. Ezzel magyarázható, hogy a Fekete Életek Számítanak (Black Lives Matter) mozgalom gyakran olyan szobrokat is vandál módon megrongál, amelyeknek nincs közvetlen közük a faji elnyomáshoz. Ezeknek a tárgyaknak az egyetlen bűnük, hogy a múltat jelképezik.

A múlt ellen vívott háború egymást követő szakaszainak áttekintése nyomán arra a következtetésre juthatunk, hogy eredete a 19. századi modernista felfogásra vezethető vissza. Akkor még a pozitív jövő állt a felfogás központjában, de aztán önmaga ellentétébe fordult, amikor a nyugati világ kulturális elitje elidegenedett, majd egyre inkább el is szakadt önnön múltjától. Ez a társadalmi réteg szította fel a múlt elleni kultúrharcot. A szobrokat borogató tiltakozók, a zavargások résztvevői csupán egy több, mint 100 éve megírt forgatókönyvet játszanak el a szemünk láttára.

Mi hát a teendő? A múlt igenis megismerhető, sőt, meg is ismerendő, és az emberiség tapasztalataiból tanulnunk kell. A múlt nem ellenségünk, és nem keverendő össze a jelennel. Ha nem leszünk képesek határvonalat húzni jelenünk és történelmünk közé, az a veszély fenyeget, hogy időtlen légüres térbe kerülünk, amelyben nemhogy nem tartjuk kezünkben a sorsunkat, hanem csak vagdalkozunk, ráadásul még csak nem is a múlttal, hanem annak kísértetével hadakozva.

Kultúrharc Magyarországon.
A harc 150 éve indult, eredetileg azt értették alatta, hogy szabadkőműves páholyokból kiindulva támadást indítottak a keresztény Magyar Állam és a Katolikus Egyház ellen.
Trianon után a támadók fokozatosan átvették a kulturális intézményeket, annak ellenére, hogy Horthy kormányzósága idején formálisan keresztény uralom volt az országban.
1945 után a harcot elfedte a diktatúra.
Felnőtt két nemzedék akinek fogalma nem volt róla, hogy a háttérben a kezdeti küzdelmek tovább folytatódtak. 1990 után lassan felszállt a köd, kiderült, hogy ki kicsoda a történetben.
A kultúrában vannak megszállók és védők.
Az SZDSZ nevű alakulat most már nyíltan harcolt a meggyengült és eltiport keresztény Magyar Állam megerősödése ellen, az is bűnösnek és mucsainak számított, aki védekezett és a magyar nemzeti szellemiség oldalán állt.
Az SZDSZ- nek szüksége volt egy alkalmas szellemiségre, ami jól elkülöníthető a keresztény nemzeti értékektől és vannak támogató szövetségeseik külföldön.
Ez lett a liberalizmus.
2010-után a harc élesedik.
A nemzeti erők igyekeznek megszüntetni a kultúrában a liberális erők kizárólagosságát.
Ez indulatot és gyűlöletet generál a másik oldalon, ugyanis a liberalizmus ugyanaz mint a szocializmus egy természetellenes szellemiség és nem tud létezni, csak teljes kizárólagosság és terror esetén.
A nemzeti erők nem megszállni akarják a kultúrát csak visszaszerezni azt ami az övék.

A színművészeti egyetemet elfoglalók, mögötti liberális felforgatók felhívást intéztek a diákok nevében, minden egyetem és főiskolához, hogy csatlakozzanak, az tiltakozásukhoz kövessék a példájukat.
Bizony ez már nem Vidnyánszky Atilláról és a modellváltás elleni tiltakozásról szól?

Hát nem ez arról a parázsról szól, amiért a balliberálisok már tíz éve imádkoznak.
Ami lángra lobbanthatná az egész országot, ami aztán a liberálisok szerint kormányváltáshoz vezetne. Csak emlékeztetőül 2002-2010-közt két kormány váltás volt az
akkori ellenzék mégis csak 2010-es demokratikus választás után került hatalomra.
2020-ban is a legnagyobb tévedés, amikor bárki azt képzeli hogy az ellenzék tüntetésrévén átveszi az ország irányítását!

Több pártrendszerű demokráciában ha a kormány lemond akkor választást írnak ki.

Az ország mai politikai állapotában amikor a kormánynak 2/3-os parlamenti többsége van, a közvélemény kutatások szerint a kormányzó pártoknak nagyobb a támogatottsága mint 2010-óta bármikor. Ezért egy demokratikus választáson 2020-ban az ellenzék győzelmi esélye egyenlő a nullával.
Emlékezzünk 2006-ban 500 ezer tüntető követelte a Gyurcsány és a csapatának a lemondását.
Akkor az akkori ellenzék támogatottsága 90%-os volt, ami a 2006-os önkormányzati vállasításkor meg is mutatkozott
Gyurcsány ennek ellenére ezt a követelést még fontolóra sem vette.
2009 ben amikor a liberális kormány támogatottsága erősen az 50%-alá esett a liberális kormány a választás ki írásáról szót sem ejtett.
Ez a 2020-as tiltakozás abba a kategóriában tartozik amikor a tüntetők azt sem tudják hogy mi ellen tüntetnek .

Vajon miről gondolják a liberálisok hogy egy demokratikus választáson leszerepelt balliberális ellenzéki pártok demokratikus választáson hatalomra kerülnének?

https://www.facebook.com/szamokadatok/photos/a.109141310563011/197177885092686/

,,A színművészeti egyetem vezetése az első pillanattól nem akart tárgyalni a kuratóriummal az együttműködésről”
( Vidnyánszky Attila, az SZFE kuratóriumi elnöke)

2020 szeptember 1:A színművészeti egyetem elzárkózik a változás elől

,,Az egyetem vezetése kimentette magát az ITM által javasolt tárgyalás alól, a diákok pedig pusztán ultimátumokat adtak".
„A diktátumok, az ultimátumok nyelve volt csupán jelen. Egy óra múltán ogy akkor mostmár beszélgessünk, mert talán azért jöttünk ide, hogy esetleg eszmét, meg gondolatot cseréljünk”
(Vidnyánszky Attila)

„Elzárkózik az egyetem még mindig, mindennemű változás elől”
„Egy nagyon zárt rendszerben működik az egyetem, sok szempontból igazságtalanul. Sok szempontból elszakadt a szakma egy részétől, nagyon-nagyon elszakadt”.
(Vidnyánszky Attila)

Valójában hivatalosan nem is mondott le a szenátus?

„Nem kaptunk semmiféle hivatalos okmányt erről, nem kaptunk semmit hivatalosan, és nagyon jó volna ezt a helyzetet tisztázni. Ezért kértem, hogy holnap találkozzunk Upor Lászlóval (az intézmény rektorhelyettese) remélem, sikerül”.
Vidnyánszky Attila)

Jól láthatóan egy liberális projektnek a része az a lázadás, amit láthatunk a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.
Ezért nem árt felkészíteni a társadalmat arra, hogy a 2022-es választásokig rengeteg ilyen akció lesz minden egyes területen.

A „liberális demokratikus ellenzék” erőszakos eszközeit alkalmazva, 2020 szeptember 1 egy hallgatói csoport elfoglalta a Színház- és Filmművészeti Egyetem épületét és elbarikádozták magukat.

A színházi világ egy olyan hálózatnak a része, amelynek ez terület kulturális identitásformáló prioritással bír.

A színházi világ hangadói a saját elnyomásukról már 2010 óta folyamatosan beszélnek, ezt a forradalmi narratívát hirdetik.

Szakács Árpád újságíró: A Kinek a kulturális diktatúrája című cikksorozatában cikksorozatában kiemelt szerepet szánt annak, hogy adatokkal támassza alá, ezek az elnyomások a saját maguk művészeti elnyomására és a saját maguk támogatására vonatkoznak.
Szakács Árpád ugyanakkor pontos adatokkal mutatta be, hogy mennyi milliárdot kaptak művészek, rendezők és egyéb hangadók, akik elnyomásról panaszkodtak.

Szakács Árpád a jelenlegi demonstráció kapcsán kiemelte, az emberben jogosan merül fel az, hogy minden ellenállás és minden hasonló lázadás mögött van egy félelem és az egyik félelem az lehet, hogy:
„el vannak nyomva, a kormány beszántja a kultúrát, a színházakat”.
Eszerint  nézzük a tényeket:
2010-ben 143 színház volt Magyarországon,
Budapesten 85, ez felment 95, illetve összesen 169-re.
A színházi előadások tekintetében 2010-ben 9 millió 448 ezer előadás volt,
ez felment 17 millió 535 ezerre.
Budapesten 2,5 millió volt a látogatók aránya, ez 2017-re felment 5,5 millió
Szakács Árpád véleménye szerint a nemzeti kormány olyan fejlesztéseket hajtott a színházi világban, amire nem volt példa az elmúlt száz évben.

Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója, a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumi elnöke személye kapcsán Szakács Árpád feltette a kérdést:

Mit tett  Vidnyánszky  Attila?
Van egy személy is, akit  Vidnyánszky elnyomott.
Van olyan ügy, ami ellen olyan diktatórikus eszközökkel lépett fel, ami indokolná ezt az esztelen fellépést?

Tehát, jól látható, hogy nem a félelemnek az a része áll e mögött a lázadás mögött, ami anyagi, szellemi és előadóművészeit vonalon való kirekesztést és elnyomást jelent a színházi világra.

A Szakács Árpád elmondta, a  liberális ellenzék a kultúrát politikai marketingre használja.
A cél pedig az, hogy felkészítsék a társadalmat egy ideológiai változásra.

Nem véletlen, hogy ezért szerepeltetik az előadásokban a migránstámogató eszméket és a homoszexualitás népszerűsítését.

Minden munkahelyen a munkaadó elvárja hogy a munkás a rábízott feladatot a megrendelő igénye szerint végezze el.
Az oktatásban dolgozó (pedagógusok) a NEMZET NAPSZÁMOSSAI.
Nekik a feladatuk a tanulókat a jövő igényének megfelelően készítsék fel.
Amenyiben a nemzet napszámossai nem jól dolgoznak a nemzet morális válságba kerül.

Napjainkban a Belügyminisztérium fenntartása alatt lévő iskolák felé támasztott pedagógiai módszerekkel a jövő emberét kell képezni.  
Aki ennek az elvárásoknak  nem tud és nem is kíván megfelelni annak bizony foglalkozást kell cserélni.
Nincs  olyan munkahely ahol az alkalmazásban lévő dolgozó szabja meg mikor mit és hogyan akar elvégezni, a munkáltatónak meg kötelessége elfogadni.
 A világon egy ilyen munkahely sincs, még az oktatásban sem.
A globalista-liberális eszmét valló tanárokon kívül ez senkiben fel sem merül.

El tudom képzelni, hogy milyen nehéz, és sanyarú sorsa lehetett az iskolában annak a pedagógusnak aki nem tud megfelelni a követelményeknek.
Természetes minden munkavállaló úgy szerené a napjait eltölteni:
Napindító reggeli, kávé, majd az iskolában a rutin egyéb dolog, tető alatt, tiszta környezetben,  majd egy jó ebéd, és boldogan várva a hamarosan kicsengető munka végét!

A jővőnek megfelelni akaró pedagógusnak ez egy kicsit más, stresszesebb, a nap végére nagyon elfáradva, de tisztában léve a világ, és az ország helyzetével,  otthon megpihenve nyugodtan, és elfogadva hogy még mindig jobb helyzetben, mintha egy pangó jövőkép nélküli lejárt szavatosságú  globalista-liberális eszme kívánalmaknak megfelelően végezni a pedagógus hívatást.

Kedves tanátok, lehet picsogni, de nem csak ti vagytok ebben az országban akiknek meg kellene oldani a rá jutó nehéz helyzetet.
Mindenkor, mindenkinek  tudomásul kellene venni, hogy mindenki a nemzet gépezetében egy fogaskerék.  , Mindenkor az első  a NEMZET, az ORSZÁG biztonsága és a jövő!
Még válságok közepette is!
Nektek, tanároknak  a legfőbb problémátok  a fizetés, amit a globalista-liberális oldal több mint egy éve blokkol. A tanárok legfőbb feladata a jövőbe mutató oktatás minősége.
Tudom a globalista-liberális eszmével fertőzött pedagógusoknak a legfőbb problémályuk, hogy nem Harry Potter a kötelező olvasmány, hanem Arany János Toldi?
Ja és nincs LMBTQXY+ a fene tudja még hogy mi!
Tudom a nagy büdös helyzet, hogy a globalista-liberális ideológiával fertőzöttek szeretnék hogy így legyen
mert így akarnak anarchiát gerjeszteni a társadalomba a gyerekeken keresztül.

https://www.facebook.com/photo/?fbid=534375545237106&set=gm.5857358370973555&idorvanity=351483794894401

“A családban tanulunk meg először imádkozni.
Ne feledjétek: ha a család együtt imádkozik, akkor együtt is marad.
Így ismerjük meg Istent, így növünk hithű férfiakká és nőkké, így érezzük, hogy Isten nagy családjához, az Egyházhoz tartozunk.
A családban tanuljuk meg, hogyan szeressünk, hogyan bocsátsunk meg, hogyan legyünk nagylelkűek és nyitottak, ne pedig zárkózottak és önzők.
Ezért játszanak oly fontos szerepet a családok Isten Egyházra irányuló tervében!”
(Ferenc pápa) 🤍